Könyvértékelő - Leiner Laura - SZJG 6. - Ketten 2️⃣

  A könyv olvasása alatt gondolkoztam el azon, hogy mennyire is változik meg az ember molya. Régen szinte egyáltalán nem olvastam magyar könyveket, de tényleg, szinte a 0-val volt egyenlő az elolvasott magyar könyveim száma, mostanában pedig böngészve az olvasmánylistámat rádöbbentem, hogy egyre többet olvasok az anyanyelvemen, és a most kivett könyvtári könyveim között is csak 2 külföldi (Darren Shan, George R. R. Martin) van, a többi mind magyar (Böszörményi Gyula, Leiner Laura)!😁😸 És azt hiszem büszke vagyok magamra, hogy ebből a komfortzónámból sikeresen kiléptem, és igenis, még sokat fogok magyar könyveket olvasni. A következő utáni (előbb a Legendás állatok és megfigyelésüket szeretném elolvasni) például vagy Leiner Laura vagy John Cure lesz, de magyar, ez tuti!

  És a könyvről! Először is szeretném kivételesen egy kis dühöngővel kezdeni. Könyvtári könyvként olvastam a könyvet, és valaki előttem úgy olvasta a kötetet, úgy, hogy nem használt könyvjelzőt, hanem össze-vissza tépkedett papírzsebkendővel jelölte meg, hol tart, de már olyan szinten zsebkendőmaradékos volt, hogy kipúposodott az egész... Adok én neki könyvjelzőt, csak máskor ne így jelölje meg az oldalakat! 😔 
  Tartok magam mellett egy zacskót, abba dobálom olvasás közben a fecniket... és már majdnem félig tele van. (A másik 3 kötet is ilyen állapotban van, a 8/2 nem vészes, de a 7. láttán elmondtam egy imát.) De találtam benne száraz növényeket, összevágott és tépett papírt, sőt, egy szál CÉRNAMETÉLTET is, ami összeragasztott 2 oldalt, de megmentettem. Egy kicsit azért elszomorított.

  Viszont sok-sok pozitív dolog volt ebben a könyvben, és sajnos most számomra volt egy kis negatív is.
   Pozitív volt, hogy Cortez számomra ebben a kötetben volt a legszerethetőbb, valahogy Reni mellett végre olyan igazi elérhető pasiideál lett, nem az elérhetetlen véglet, akit csak távolról nézünk, mint valami szentet. Végre egy teljesen hétköznapi fiú, akit azt hiszem nagyon is megkedveltem.
  Pozitív volt, hogy minden egyes karakter külön egyéniség, és Laura gyönyörűen felépítette a világukat, zseniális karakterekkel dolgozik, akik immár képesek együtt is tökéletesek lenni. Létrehozta azt az osztályközösséget, azokkal a tanárokkal, ahol én is nagyon jól érezném magam, és egy olyan iskolát is teremtett, ahova szívesen járnék. Komolyan... Máday... akarok egy Mádayt a sulimba. 
  Pozitív volt, hogy imádom a sulis történeteket, és ez egy kiváló darab közülük, pont olyan, amilyet szeretek.
  Pozitív volt, hogy Ricsit egyre jobban szeretem. Elérte ezt is, hogy egy-két Slipknot számot meghallgassak, és annak ellenére, hogy ez a zene nem az én világom, egy-két szám a legnagyobb meglepetésemre még tetszett is.
  Pozitív volt, hogy olyan poénok voltak benne, amik eredetiek voltak, és könnyesre röhögtem magam rajtuk. (pl.: Mikor Zsolti élesztőt evett... én asszem meghaltam. Még most is nevetek ha eszembe jut a jelenet. 😂) 
  Pozitív volt, hogy szerettem a történetet...
DE!
  Negatív volt, hogy majdnem minden egyes nap ugyanúgy kezdődik immár 6. kötet óta, és egy kis idő után valahogy zavart. Nem tudom miért eddig sosem tűnt fel ennyire. És sok dolog, ami tudom, hogy rutinszerű, ismétlésnek hat. 
  Negatív volt, hogy Arnoldban, aki valaha az egyik kedvenc karakterem volt, így megváltozott. Imádtam régebben őt, de ez az Arnold nekem furcsa. 
  Negatív volt, hogy... á, ez a kép magáért beszél. EZ MAGA EGY SÚLYOS PROBLÉMA. Ráadásul rögtön az elején ebbe a problémába ütköztem... 

  Borító... borító... ugyanaz a helyzet, mint ak előző köteteknél. Cicerós borító forevaaaaa. Most imádtam a színeit, és Csontváz Carlos olyan aranyos ott a sarokban, tényleg teljesen olyan, mint a könyvben. 

Erre a könyvre most...

5/4,5 

...-t adok.